Boldog és teljes karácsonyt egyedül, ha így döntöttél

Kedves embertársam, aki az utad során valamikor úgy döntöttél, hogy nem a társadalom által kínált narratívában kívánod leélni az életedet: nem vállaltál gyereket, és nem tekinted a párkapcsolatot minden lehetséges emberi létezési forma csúcsának, esetleg mindkettő igaz rád:

Látlak. Igen, végre valaki téged is lát.

A sok „együttérző” cikk után, amelyeket az idei adventben az internet mindenható algoritmusai elém sodortak – és amelyeket szinte kivétel nélkül átsző az a búvópatakként jelen lévő üzenet, hogy „egyébként családban az igazi” –, szeretném, ha tudnád: összekacsintok veled. Veletek.

Veletek, akik nem a társadalom által elvárt struktúrákban élitek elégedetten és derűsen az életeteket. Nem azért, mert sérültek, sebzettek, csalódottak vagy kiábrándultak vagytok. Nem azért, mert nem sikerült valami, és nem azért, mert „tulajdonképpen jó így is, de majd egyszer talán más lesz”. Hanem mert rengeteg élettapasztalattal a hátatok mögött, egy hosszú, átgondolt, mélyen megélt önismereti folyamat eredményeként volt bátorságotok így dönteni – még abban a hatalmas ellenszélben is, amely mindenhonnan fúj. Vagy mert mindig is tudtátok, hogy pont így vagytok jól. Szívbéli szinglik – ahogy Bella DePaulo, a Harvard Egyetem szociálpszichológusa nevezi az ilyen embereket. (A Single at Heart című angol nyelven elérhető könyvét egyébként szívből ajánlom!). Akik olyan életformát választottatok, amelyben az autonómia nem védekezés, hanem ideális, kellemes létállapot.

Veletek vagyok, mert tudom, mennyit árt az a mindent átható narratíva, amely a családot nem egy lehetséges, hanem az egyedül üdvözítő életformaként ábrázolja – még akkor is, ha látszólag együttérző. Nem azért, mert a család nem lehetne értékes, megtartó és szeretetteljes, hanem mert kizárólagos mérceként működik. Így az ettől eltérő életutak magyarázatra szorulnak, védekezésbe kényszerülnek, és a nyomás hatására könnyen hiányként kezdik el látni önmagukat akkor is, amikor valójában nem azok. Veletek vagyok, mert tudom, mennyire bosszantó, bántó és fárasztó az állandó megkérdőjelezés, létetek hazguságként, önálltatásként vagy önvédelemként való ábrázolása.

Sok egyedül élőt nem a karácsonykor megszaporodó boldog családi fotók billentenek ki lelki egyensúlyukból, hanem az a tény, hogy szinte nincs más narratíva, csak a család mindenhatósága – különösen Magyarországon. Mentálhigiénés szempontból fontos lenne felismerni, hogy számos esetben az ebben az életformában megjelenő szenvedés jelentős része nem magából az életformából fakad, hanem abból, hogy folyamatosan egy másikhoz mérik és/vagy meghazudtolják. Ha nem ömlene ránk minden irányból az az üzenet, hogy „igazából máshogy lenne jó”, sokkal kevesebb kétely, szégyen és belső feszültség társulna ehhez a választáshoz – és az ünnepekhez is.

Szeretném, ha tudnád, hogy hiszek neked, amikor azt mondod: köszönöd, jól vagy egyedül. Hálás vagy magadnak azért, hogy nem lettél szülő. Teljes egészként létezel párkapcsolat nélkül is. Örülök, ha van egy választott családod – barátok, mély és intim emberi kapcsolataid. Elhiszem, hogy karácsonykor is jól vagy: békésen, derűsen. Akár sütsz-főzöl, feldíszíted a lakásod, teázol és olvasol, akár egyszerűen csak pihensz és elengeded az elvárásokat. Ez mind önmagadról való gondoskodás, ami szép és fontos. Mentálhigiénés szakemberként őszintén mondom: az önmagunk iránt érzett együttérző szeretet ritka, ugyanakkor elengedhetetlen feltétele az őszinte, mély intimitásnak mások felé is.

Természetesen lehetnek pillanatok, amikor felvillan egy másik lehetséges élet képe. Egy elképzelt családi jelenet, egy alternatív forgatókönyv. Ez nem cáfolja a jelenlegi élet érvényességét. Az érett döntések nem attól érettek, hogy soha nem kérdőjeleződnek meg, hanem attól, hogy nem omlanak össze kártyavárként egy-egy gondolattól. A vágy nem mindig hiányt jelez, néha csak emberi képzelőerőt. Érdekes módon azokat, akik családban élnek, nagyon ritkán kérdőjelezik meg, még akkor is, ha időnként nekik is kételyeik támadnak. Nem feltételezik róluk, hogy kompenzálnak, hogy hiányt töltenek be, hogy védekeznek. Ez a kettős mérce sokat elárul.

Azok élete, akik saját, érett döntésből élnek egyedül vagy nem hagyományos családi keretben, és azoké is, akik ezt a sorsot sok belső munkával elfogadták és megszerették, nem átmenet, nem zárójel, nem kivétel. Teljes élet, saját kapcsolódásokkal, felelősséggel, örömökkel és veszteségekkel, ahogyan minden más életforma is az.

Karácsonykor talán különösen fontos lenne ezt nemcsak elfogadni, hanem kimondani is. És jó lenne, ha egyszer eljutnánk oda, hogy az emberek ugyanolyan őszinte örömmel tudjanak örülni egy elégedett, autonóm életnek, mint egy boldog családnak – lábjegyzetek és mindent jobban tudó pillantások nélkül.

Boldog karácsonyt mindenkinek. Kívánom, hogy mindannyian megtaláljuk az elégedett derűt az életünkben, bárhogy is élünk.